A férfit nincs miért sajnálni.

Ha meghúzták a kocsiját, akkor lúzer volt, mert rossz helyen állt, vagy peches, majd kifizeti. 
Ha elhagyta a lakáskulcsot, akkor úgy kell neki, mert mindig máshol jár az esze, vagy dekoncentrált, majd hív lakatost.
Ha elvesztette az állását, akkor biztos megérdemelte, mert nem teljesített jól, vagy alkalmatlan, majd elmegy utcaseprőnek.
Ha elhagyta a nője, akkor annak biztosan megvolt rá az oka, mert nem viselkedett szépen, vagy párkapcsolatra alkalmatlan, majd kurvázik vagy egyedül megöregszik, kibírja.

Na de ha mindez egy nővel esik meg...

Ha meghúzták a kocsiját, akkor szegénykém, milyenek az emberek... hogy segítsünk neki? 
Ha elhagyta a lakáskulcsot, akkor milyen szétszórt a kis drága... melyikünknél aludjon éjszakára?
Ha elvesztette az állását, akkor ebben a hím-soviniszta világban ez borzasztó... ismer valamelyikünk empatikus munkahelyet neki?
Ha elhagyta a pasija, akkor minden férfi szemét, ugye megmondtuk... csajok, elvisszük shoppingolni?

És ezzel egyébként még nem is lenne baj, hogy együttérzünk a barátnőnkkel, hogy segítünk gyámoltalan női mivoltában. De akkor ez az együttérzés miért jár kevésbé egy férfinak? Még akkor is, ha ő kevésbé gyámoltalan, és alapvetően erős, megoldó ember.

Az, hogy a férfi a teljesítménye, a nő a kapcsolatai által érzi magát értékesnek, valahol természetes. De miért vált a társadalom empátia-hiányossá a férfiakkal szemben, s miért feltételezi a nőkről, hogy kevésbé ludasak valamiben (a lényükből fakad a botladozás), és ezért inkább megérdemlik az együttérzést?

A nő és a férfi is ember. Érzésekkel, nehézségekkel, kihívásokkal. Mindkettőnek kijár az együttérzés.  

Dénes Éva
www.denesevi.hu
facebook.com/denesevi

Coach, Lélekszerelő, Párkapcsolati Tréner
a 21. század Kerekasztal Lovagi Kör megálmodója és alapítója